Egy domina blogja

Tegnap túloztam. Nem tudnék átállni a másik oldalra, még akkor sem, ha egy minimális mazochizmus van bennem is. De dühít az, hogy ennyire teszetosza sub társadalom van itt. Bár ha egyszer nem működik semmi Magyarországon jól, akkor miért pont ez működne?

Talán minden második évben eljön Az a bizonyos tavasz, amikor megbolydul a lelkem, a hormonjaim és a libidóm pedig arra ösztönöz, hogy lépjek tovább a vanilla kapcsolataimon, hiszen nekem szükségem van a BDSM-re. Persze, ezen két éves szünetek után. Aztán megint megunom a kereséseket, a csalódásokat, azt, hogy vagy túlzásokba esik a tökéletesnek hitt partner, vagy totálisan mást gondol BDSM kapcsolaton belül és kívül, mint amit ÉN.
Pedig semmi mást nem látok, csak a nyafogást, nincs elég domina, aki van, az pedig fizetős. És itt vagyok én. Értelmiségi, kiváló anyagi körülmények között élő, nem csúnya, nem ronda, nem kövér domina,  ráadásul nincsenek mentális problémáim, kiegyensúlyozott vagyok, és élvezem az életet, és ehhez képes, nem találok normális sub partnert. Aztán fél év keresés és próbálkozások után feladom. Most szólok, hogy elkezdtem külföldön keresni olyan sub férfiak között, akik bevállalnák a 24/7-ben subként élést. Mert köztetek, drága honfitársaim, csak a száj óriási, de az elhatározás, a komolyság, vagy az igényesség, valahol a nullához konvergál.

Pedig az igényeim nem is óriásiak. Első alapfeltétel, légy igényes önmagadra, környezetedre. Tudd eltartani magad, engem nem kell, amit én keresek, nekem bőven elegendő, de ne várd, hogy én tartsalak el. Légy képes kommunikálni, van egy bizonyos intelligencia szint amit elvárok. Szeresd a bilincseket, a kötelet, a nyakörvet. Merd vállalni, ha korlátozlak. Sőt, vágyd is ezt, és az irányítást, de ne csak a szád legyen nagy. Túl nagy elvárások?

Ezek szerint igen. Mert az első levélben sokan közlik velem, hogy ők mit is szeretnének. Egy szó nem esett még arról, hogy én mint domináns nő, mit és kit keresek. Elém tárja, neki mi kell. Szép. Igaz? 
És amikor felajánl 20.000 Ft-ot, hogy legyen erényöve kulcsőrzője?

Nem lehetne normálisan játszani ezt a játékot? Ha igényei vannak, arra vannak a fizetős "dominák", és tessék, máris megkapja, amiért listát írt.

Miért van ez így? A szürke ötven baromsága, ennyire kifordítja az embereket magukból?


Át állok a másik oldalra. Tényleg át! Mert ez így minden, de nem játék, és nem élvezet!

A minap egy jó barátom bemutatott egy üzlettársának. Még nem találkoztunk. Tanácsot kért tőlem, persze semmi köze nem volt se BDSM-hez, se szexhez. Mégis szót szót követett, és -a konkrét megbeszélés után- eljutottunk oda, hogy kijelentettem, igen, valóban "nálam van a pálca, hiába a párom hordja a nadrágot". Jót nevetett a válaszaimon, és őszinte érdeklődéssel figyelt engem. Az eszmecsere egészen oldott hangulatban telt, aztán mikor a jó barátom kilépett telefonálni, a férfi azt mondta, egyszer igazán szívesen kipróbálna "ilyet", mert még soha nem volt része benne. Nem, ez nem keringőre való felhívás volt, csak megjegyzés. Viszont ahogyan őszinte volt végig, ebben is. Én felpattantam nevetve és kijelentve, hogy mi sem egyszerűbb. Kérdeztem tőle, hogy akkor adjak-e névjegykártyát, amit előtte kért tőlem, persze igennel felelt. Elvettem a szekrényről elé nyújtottam, miközben csak ült és nézett, és csak mosolyogva lazán közöltem vele, akkor most kérd szépen kiskutyus. 
Látszódott a megdöbbenés az arcán, miközben végig mosolygott. És a csillogás is a szemében. Persze nem vártam meg míg kéri, kezébe nyomtam, és visszaültem. Hosszú-hosszú másodpercig a férfi csak kereste a szavakat. Ekkor jött vissza az a kedves barátom, látta az üzlettársa szótlanságát, és hogy szorongatja a kezében a névjegykártyát. Persze, hogy érezte a csendet a levegőben, és mosolyogva kérdezte, hogy lemaradt-e valami fontosról? Nevetve mondtuk egyszerre, hogy semmiről, abszolút semmi fontosról.

Ennyi. Ennyi történt nem több. És nem is fog több történni. Viszont a pillanatot mindketten élveztük, én pedig újra elgondolkodhatok azon, hogy ismét "megrontottam" valakit?

Már máskor is észre vettem, hogy két év csend után, egyszerűen felébred bennem a vágy a játékok után. Lassan két éve, hogy nem írtam ide. Mondjuk máshova sem, ez igaz. Van még itt valaki? Kívánja még valaki a folytatást?

Felnőttes dolog, ha nem a test látványa izgat, mint inkább a lélek? Bizonygatnám -fölöslegesen-, hogy nem számít csak amit érezhetek vele együtt. Nem számít más. De ha néha-néha előkerül a BDSM egy filmben, egy jelenetben, görcsbe rándul a gyomrom, és megindul a vágyakozás. Vágyakozás a testre, és nem érdekel a lelke.
Nem akarom megismerni, elég az, amit éppen akkor nekem ajándékoz. A lelke, a szenvedése, a pillanatnyi érzései, alázata és engedelmessége. A testének, arcának rezdülései adják meg azt, amit egy "normális" kapcsolatban a szerelem ad. Az lenne az igazi képmutatás, ha ezt nem vallanám be. 

Fontos a lélek, nagyon fontos. De mint dominának, nem gyakran van rá szükségem!

Néha bele szaladok egy-egy olyan levelezésbe ami fölösleges. Az illető úgy sem figyel rám, sőt, még energiát sem fektet abba, hogy normálisan a levelemet elolvassa. Mint most. Nem titkolom, tiltottam az illetőt, mindenféle levelezgetés és szóváltás nélkül. Pusztán abból kiindulva, amit az adatlapján, a blogjában, a pontozásaiban olvastam. Erre ír egy másik regről levelet, miszerint hát nem is érti miért. Megindokoltam, a levél végén kértem, hogy ne válaszoljon, mert fölösleges. De.Válaszolt. Amiben szerepelt egy mondat, miszerint én is abból indulok ki, hogy ő kontaktot keres velem, pedig biztos nem tenné. 
Mi? -kérdezem igazán bambán.
Jaj már, megint egy intelligenciának tűnő képződmény valakiben, aki akkora logikai harakirit követ el, hogy az fizikailag fáj! Én hiszem, én várom azt, hogy kommunikáljon velem, és ezért tiltottam le? Bizonyára arról is tudtam, hogy van egy másik rege, amiről majd reflektál nekem a letiltásra, igaz?
Természetesen letiltott, pedig ezt szívesen elmondtam volna neki. Ami fölösleges. Fölösleges energia. Amit tenni tudtam csak az, hogy ezt a regjét is tiltom, és elmorzsolok egy varázsigét -hátha teljesül-, hogy többet vele semmilyen új regisztrációjával sem találkozok, mert fölösleges időpazarlás lenne, újra.

Azért jó, hogy az szerepel az adatlapomon, hogy ne keress, én sem kereslek, mert csak ritkán fut be egy-egy ismerkedős levél.

Mindenben saját magad döntesz. Te osztod be, te alkalmazod, te választod. 
Abszolút irányító szerepben lehetsz. Az idősek már, a fiatalabbak pedig még hallgatnak rád. Egyik sem mondja, hogy túl fiatal, vagy túl öreg vagy.
Saját magadra keresel, amit tényleg te osztasz be.
Oda mész ahová csak szeretnél, senki sem fog meggátolni benne.
Nincsenek szabályok, csak amit magadnak állítasz fel. Szabad vagy, és szabadon választod a számodra megfelelő útirányt. Szexelhetsz vadul, habzsolhatod a férfiakat, élvezheted a tested adta örömöket, amit már pontosan tudod hogyan érj el, mit követelj magadnak, hogy tökéletes legyen. Nem kísérletezel, hanem sok dolgot tudsz. 30-40 között minden férfit megkapsz, a 20-60 éves korosztályig, mert te tökéletesen a középpontban vagy, és mindenki rád vágyik, a te testedre, a te fiatalos és mégis érett személyiségedre. 
A sor, a felsorolás végtelen lehet, de minek folytatni? 

Egoistán summázva: élvezem az életem, és az enyém a világ. Tessék irigykedni! :)

Hát kérem, oda vagyok a szemekért. Nem véletlenül találnak ki rá közhelyig hangoztatott mondásokat! Szeretem a szemeket, mert minden benne van. Gyönyörű szépen lehet olvasni belőlük, az arc többi része pedig abszolút nyitottá teszi az embert. Viszont ahhoz, hogy olvasni lehessen a szemekben, közel kell kerülni a másikhoz. És itt a titok nyitja. Mélyen az ember szemébe nézni, és így beszélni, kérdezni, utasítást adni: megdöbbentő reakciók születnek belőle. Mert félelmetes a másik számára, ha mersz ennyire a másik szemébe nézni. Félelmetes, mert sebezhetőnek érezheti magát.
Szóval, ha összegeznem kellene mit nézek meg először egy férfin: a szemét, a kezét, és a cipőjét. Ez mindent elárul. 

Játszhatnékom támadt. Mindig akkor van ilyen, ha tudom, hogy egy ideig nem lesz meg a lehetőségem rá, és a tudatalattim pánikba esik! Jövőhét keddtől, szinte 24/7 lesz velem egy külföldi lányka. A mentora leszek, nem, semmi BDSM. Felelősség, hogy semmi baja se essen addig, amíg itt tartózkodik. Hogyan is férhetne bele most a BDSM?

K. Visszatért. Csúnyán, orvul, a megszokott stílusával, modorával, kiegyensúlyozottságával és finomságával. És képes voltam nemet mondani neki. --- A végén kiderül, hogy lelki mazoista vagyok, nem pedig domina.

A mai két érdekes sztori, ami egyszerűen ki kívánkozik belőlem. Egy munka után, megbeszélésre rohanva haladok a Könyves Kálmán körúton. Már tudom, hogy késni fogok a megbeszélt négyórás találkozóról, ha csak tíz percet akkor is. Egy férfi kezében térképpel megállít. Tudnék-e neki segíteni. Mondom, hogy nem különösebben ismerem a környéket de mondja. "Miért, hova való vagyok, honnan jöttem?" Megpróbáltam ezt a kérdést elengedni a fülem mellett, mert semmi köze hozzá. Szólok, hogy segítek, csak gyorsan mondja. Erre rám ordít, mások füle hallatára, hogy "Akkor a jó kurva anyádat. Ez elég gyors volt?" És faképnél hagyott... Én körülbelül tátott szájjal nézem utána, és jó pár percig alig tértem magamhoz. Pedig nagyon ritka, hogy ne reagáljak egy ilyenre, de akkor sem kiabáltam volna utána, ha ott azonnal valami nagyon frappáns kerül elém, amit mondhattam volna neki erre. Nem alacsonyodok le a szintjére, hogy bárkire is ordibáljak a nyílt utcán. Aztán elgondolkodtam az egészen. Érdekes ez. Játékon kívül nagyon ritka esetben akarok bárkit is megbántani. Szándékosan semmi esetre sem. Játékon kívül -amellett, hogy alapbeállítottságom a dominancia, és jellemző, hogy nyíltságom, őszinteségem miatt gyakran tartanak az emberek tőlem-, képes vagyok kellően háttérbe szorítani irányítás mániámat. 
Aztán arra kellett rájönnöm, hogy egyáltalán nem szokásom bántani senkit sem, sőt teljesen elzárkózom az agressziótól. Hordozom a kis búrámat magammal mindenhova, és naívan hiszek egy jobb és toleránsabb világban, megpróbálva kizárni minden egyebet, ami képes lenne elrontani az én optimista, nyugodt világképemet. 
Direkt figyeltem az embereket miközben a Blahán mentem keresztül. Borzalom. És nem azért, mert koszosak, büdösek, igénytelenek az emberek, de az arcokról süt a rosszindulat. Ez rólam egyáltalán nem mondható el. 

Tudom, hogy ez az egész nagyban köszönhető annak, hogy nagyon jó anyagi körülmények között élek. Hogy gyakorlatilag bármit megtehetek, és annak, hogy olyan szabadság, teljesség vesz körül, ami kevés embernek adatik meg. 
Hiszen lehetek forradalmár, lehetek politikus, vagy inkább jogászi vénámat csillogtatom. Vagy lehetek sikeres művész, akit a fergeteges bulijai miatt is számon tartanak. Vagy lehetek takarítónő, hogy kipróbáljam milyen érzés az. Esetleg ne csináljak semmit, menjek el Indiába, vagy esetleg utazzam körbe a földet? Megtehetem. Ezt és még rengeteg-rengeteg dolgot megtehetek. Viszont amit biztosan nem fogok, persze játékon kívüli világról és életről beszélek: Szándékosan másokat megbántani. Szándékosan másokat megalázni. Szándékosan fájdalmat okozni, vagy kellemetlenséget okozni. És soha, soha de soha, nem adom fel a reményt, hogy létezhet az állandó, és létezhet egy jobb világ!

A másik történet a majdnem szokásos. Tompa utca, rohanok a másik megbeszélésre, persze az első késést nem tudtam behozni. Jön szembe egy férfi, majdnem fellök, de mielőtt dobnék egy hátast a nemvárt lendülettől, a férfi megfog. Vagyis nem csak megfog, hanem rendesen átölel. Lenéz rám, még mindig ölel, majd kiböki:
- Ha már így összemelegedtünk meghívhatlak valamikor egy kávéra? 
Hogymi? Ez valami új ismerkedési trükk? Fellökjük, karoljuk addig, amíg igent nem mond? Egyébként nem volt kifogásolható a férfi, kifejezetten látszódott rajta, hogy igényes, jó illata volt, szépen formálta a szavakat ápolt volt a keze, szóval nem is volt vele semmi baj. Csak velem. Nem akarok normális kapcsolatot. Nem akarok semmilyen kapcsolatot most.

Az élet szeret engem, ahogy én is az életet. Békében élek a világomban, ahonnan tehát megpróbálok kizárni minden rossz dolgot. Azt gondolom többre nincs is szükségem!

Változik az életem. Nem olvasok leveleket, hiába küldtök. Sőt. A jövőre vonatkozó tervezgetéseimet is abba hagytam. Egyelőre inkább megpróbálom túlélni, vagy inkább méltósággal elviselni az elkövetkezendő jópár hónapot. Erőt és kitartást kívánok magamnak, de az a ritka eset fordul elő, amikor kételkedek abban, hogy képes vagyok , hogy képes leszek valamire.