Egy domina blogja

Halottak napján a szüleimnél voltam. Együtt szoktunk temetőt látogatni, bár bevallom, nem tartjuk az emberek rossz szokását és nem csak ezen a napon megyünk ki. Sokáig gondolkoztam, hogy leírjam-e ezt az egészet, de úgy döntöttem, mégis.

Édesapámmal jöttünk vissza, -egy vázát cseréltünk le, amit az éjszakai szél megrongált-, láttuk, hogy tőlünk pár méterre, ellentétes oldalon egy férfi ül a földön, félig az árokban, és a cipőjét köti. Talán még meg is jegyeztem, hogy hát az a férfi meg mit keres ott, de annyiban is hagytuk az egészet.

Ahogy megyünk be hátulról, a terasz felül, édesanyám idegesen jött: -láttátok azt a férfit? Mindketten bólogatunk, meg nézünk nagy kerek szemekkel, hogy miért is ilyen ideges ezért. -Láttátok, hogy csupa merő vér?

Nem. Egyikünk sem vette észre. 

Édesanyám elmondta, hogy a kutyám jelzett neki, hogy valami van, valami nem tetszik neki. Ekkor hallotta meg, hogy segítségért kiabált. Én sarkon fordultam, zsebembe vágtam a kapu távirányítóját, majd közöltem, kimegyek, megnézem, DE nem egyedül. Kimentem a kapuig, anyukám mögöttem. A férfi már támolygott felfelé, a temető irányába. Kezében koszorú volt, és egy szatyor, amiben mécsesek voltak. Megszólítottuk, hogy hívjunk-e mentőt, orvost, bármit. 

Nos a lényeg, hogy kiderült, egy valóban nem ittas, ártatlan, szelíd bácsika, aki régen tűzoltó volt, megszédült, bezuhant az árokba, és nehezen tért magához, ezért fogdosta a fejét, amivel jól szétkente az arcán a vért. Nem mentünk ki a kapunk. Kövezzen meg bárki, de nem nyitottam ki. Viszont kapun keresztül, papírtörlővel és meleg vizes törölközővel megmosogattattuk vele az arcát, feje búbján a haját, a fülét. Látszólag nem volt nagy probléma. A szeme fölött, a szemöldökénél volt egy kisebb vágás az vérzett, és a föle mögött. Fején egyébsérülés nem látszott. horzsolások, de amíg megpróbált magához térni, addig rendesen összemaszatolta magát. Kapott két tapaszt tőlem, amit feltettem neki. Még egyszer megkérdeztem, biztos ne értesítsünk-e valakit, vagy biztos nem akarja-e, hogy haza kísérjem. 

Ő csak azt mondta, hogy ünnep nap van, nem akarja zavarni a nővérért, és egyébként is úgy megijedne szegény. Elbandukol a temetőbe, jobban érzi magát. Érezhető volt a beszédén is, hogy tényleg magánál van. Elengedtük. Néztük egy darabig, stabilan ment.

Őszintén megmondom, hogy miután bementünk folyamatosan a könnyeimmel küszködtem. Sajnáltam. Olyan mélységesen sajnáltam. Őt is, és azt is, hogy olyan világban élünk, hogy ketten voltunk ott, mégsem láttuk, hogy véres. Mindketten azt gondoltuk, hogy részeg. Nem törődtünk vele, és ott akkor, még az sem fordult meg a fejemben, hogy segítségre lenne szüksége. Sajnálom, hogy ilyen világban élünk, sajnálom, hogy ÉN is ilyen lettem.