Néha eltűnök, elsodródom, elveszítem magam valahol. Olyankor gyengének érzem magam. Szívem szerint kizárom a külvilágot, és nem akarok senkit magam körül. Olyankor hiába alszom úgy mint szoktam, reggel karikás a szemem, este lehetetlenül nagy táskákat cipelek. Kevés vagyok, és önmagam árnyéka. Úgy érzem, hogy rengeteg probléma nyomja a vállam, és képtelen vagyok helytállni. Elvesztem az önmagamba vetett hitet, és a világ kifordul a négy sarkából, összezsugorodik, és nyomasztóan eltűnik az élettér körülöttem. Ezeket az érzéseket mindig olyan dolog váltja ki, amit én magam nem tudok befolyásolni. Szerencsére nem gyakori, és nagyon nehéz ki kerülni belőle. Ráadásul ha el is indulok kifelé, könnyű visszarántani. Nem depresszió ez, hanem a magány és saját kis üvegbúrám utáni mérhetetlen vágyakozás. És mégis keresnek. És mégis csöng a telefon. És mégis...

Talán keresnem kellene ilyen esetekre egy sub hímet. Aki csak ezt az arcomat ismeri. Valószínűleg egy szemernyi kétség sem merülne fel benne domináns mivoltomról, míg azok, akik a hétköznapi arcomat ismerik, legfeljebb jó szervezőnek, vezetőnek ismernek, de senki sem mondaná, hogy domina lennék. És talán segítene ezen a hisztis, szürke, unalmas, fáradt, és elszigetelésre vágyó érzéseimen túllépni, ha valaki minden ostoba, kegyetlen, vagy akár szadista gondolatomat is vágyakozó szemmel lesné. Talán... De a világ nem ilyen.