Az alatt a pár nap alatt, ami azóta telt el, hogy úgy határoztam, hogy a figyelmem nem azok felé irányítom, akik amúgy sem érdemlik meg, hanem magam felé, nyugodtabb és vidámabb lettem.
Valamint egyre nagyobb igénnyel jelenik meg bennem, hogy megtaláljak egy olyan közösséget, amit nem tudom, hogy létezik-e. Zárt közösség, ami egymás felé kellően nyitott, tapasztalt, komoly és egyben laza is, igényes, intelligens, oda való és illő emberekkel, akik ráadásul megfelelő anyagi háttérrel rendelkezzenek, hogy személyes közösséget alkossanak, és ne csak neten keresztüli kommunikációt valósítsanak meg.
Ha a kérdés az, hogy mért nem megyek pixie-s partyra, ha egyszer személyes közösségre vágyom? Mert ez nem azt a vonalat képviseli, mint amit fentebb leírtam.
R-nek ecsetelem levélben, hogy csak pár napom van a ciklusomból, ilyenkor kellene nimfomán ördögként követelnem a szexuális kielégülést, és most semmi sincs. Semmi ilyesmi. Ennyire csalódott és dühös lennék?
Május óta keresek, és egyedül K.-t tudtam felmutatni, aki viszont nem magyar? Tényleg ennyire szánalmas és nulla ez a társadalom mindenben, hogy még az intim és tiszta vágyaktól is arrogánsabb, hazugabb, képmutatóbb legyen?
A döntésem első következménye tehát az, hogy nyugodtabb és vidámabb vagyok. Valamint az, hogy tisztább fejjel kezdek gondolkodni. Nincs szükségem kompromisszumokra. Vagy megtalálom a megfelelő subokat, vagy nem. Ha megtalálom, annak nagyon örülni fogok, ha nem, akkor pedig nincs semmi, legfeljebb enyhe csalódottság. A feltételeim maradnak, és semmin nem kívánok változtatni!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.