Egy domina blogja

Éjszaka arra ébredtem, hogy könnyezek, sőt, egyenesen sírok. Hirtelen nem emlékeztem az álmomra sem, így nem tudtam miért. Felültem, megsimogattam a kutyámat, a könyvet amit este olvastam a kezembe vettem, de nem olvastam. Csak hátradőltem, néztem a plafont, a szobámat, a virágokat. És akkor megint könnyezni kezdtem. Bármit álmodtam is, az a nyugalom és a boldogság volt amitől könnyeztem. Élveztem a párnám puhaságát, a kutyám nyugodt alvását. Vannak percek, pillanatok amik tökéletesek. Amik olyan jók, hogy nem érdemes elrontani a következő pillanattal. Ez ilyen volt. A vallásos emberek valószínűleg erre mondják, hogy közel érezték magukhoz Istent. A következő percekben hirtelen aggódni kezdtem. Ambivalens gondolatok, egymás után. Az első, amit azzal a régi mondás változatával lehetne jellemezni: jó pillanat ez a halálra, a másik gondolatom az volt, hogy bár soha nem féltem a haláltól, még nem akarom, hogy véget érjen ez most. Annyira élveztem a pillanatot, hogy képes lettem volna nem akarni egy következőt, hogy elrontsa ott azt az érzést, majd a következő pedig azt hozta, hogy még akarok ilyet, szóval nem akarok meghalni. Aztán szép lassan oda csúsztam, hogy már azon gondolkodtam, hogy hány embernek tartozok egy bocsánatkéréssel, vagy egy öleléssel, vagy bármi mással. Ezért szükségem van még időre! Muszáj még időt kapnom, hogy ezeket elintézhessem. 

Most pedig elmondható, hogy pocsék, sötét és szürke idő van, én mégis klasszikus jazz-t hallgatok, kellemesen duruzsol a mosógépem, én pedig nyugodt és boldog vagyok. Mert megint arra ébredtem reggel, hogy mennyi de mennyi lehetőségem van, és valóban van még alkalmam és időm rá.  

Oké, agymenést abba hagytam:)